TIZENEGYEDIK FEJEZET

Kedves MacKenzie kapitány!

Valami bűzlik Iowában!

A nevem Walter K. Mashkin. Hosszú évekig félhivatásos ufókutató voltam. Lehet, hogy már hallott is rólam. Igazi élvezettel olvastam cikksorozatait az Igazság magazinban, és éppen ezért írok önnek, hasonlóan a világ más ufófölderítőihez, akiket szintén tisztelek.

Próbálom fönntartani a kapcsolatot mindazokkal a személyekkel, akik érdekeltek a bolygónkat már jó negyven éve érintő ufólátogatások körüli igazság kiderítésében. Egyik levelezőtársam és barátom egy bizonyos Mr. Harry Reynolds az iowai Dubuque városából.

Kapitány! Harry Reynolds eltűnt.

Attól félek, hogy Harryt idegenek rabolták el. De még inkább rettegek attól, hogy barátom azoknak az áldozata, akik ufóösszeesküvést szőnek ebben az országban. Bármelyik lehetőségről van is szó, minden tőlem telhetőt megteszek az érdeklődés, sőt a harag és fölháborodás fölébresztéséért azok között, akik segítségemre lehetnek ezeknek a dolgoknak a kinyomozásában.

Harry Reynolds rendszeres műsorokat adott rövid-hullámú rádióján. Rendkívüli módon érdeklődött az ufók és annak lehetősége iránt, hogy földönkívüliek életformái látogathattak el bolygónkra. Gyakran hívta föl az éppen emlegetett ufók utasait, hogy szánjanak le és lépjenek kapcsolatba személyesen vele! Rendszeresen társalogtam Harryvel rádión keresztül, néha meghallgattam amatőr műsorait, és leveleztem is vele. Kétszer személyesen is találkoztunk ufókonferenciákon, és mély benyomást keltett bennem emberi melegsége, őszintesége és barátságossága. Ezért aztán, amikor már egymás után két napja nem hallottam az adását, természetesen aggódni kezdtem, és fölhívtam az otthoni kódját. Miután nem válaszolt, fölkerestem a rendőrséget, ahol megígérték, hogy körülnéznek nála. Későbbi hívásomra kiderült, hogy a házát üresen találták, eltekintve egypár éhező macskától. Harry kocsija ott állt a bekötőúton, pénztárcáját és igazolványait megtalálták a hálószobában.

Most éppen arra készülök, hogy elmegyek Dubuque-be, és személyesen megnézem, mi történhetett. Előtte sajnos még el kell intéznem bizonyos személyes ügyeimet. Közben arra gondoltam, hogy harcostársaim, akik szintén erőfeszítéseket tesznek az ufótevékenység körüli igazság kiderítésére, segíthetnének az USA kormányának s talán a világ többi kormányának leleplezésében, ezt az ijesztő manipulációt illetően.

Talán, mivel Ön szintén közép-nyugati, és érdeklődik az ilyen dolgok iránt, esetleg ellátogathatna Iowá-ba és körülkémlelhetne egy kicsit. Ha nem is Harry kedvéért, talán azért az anyagért, amely kitűnő témát szolgáltathatna leendő cikkeihez.

Válaszát várom, és reménykedem a személyes találkozás lehetőségében.

Őszinte híve: Walter K. Mashkin.

Everett Scarborough letette a levelet, és az asztal fölött MacKenzie szemébe nézett.

- De ezt talán csak nem veszed komolyan? - A marhapecsenyéből, sült krumpliból és Caesar-salátából álló bőséges ebéd maradványai előttük hevertek, várva, hogy a pincér eltávolítsa őket. A Tabard Inn éttermében elkülönített bokszukban meleg gyertyafény világított otthonosan.

- Hát persze hogy komolyan veszem, Ev! - válaszolt MacKenzie. - Az az igazság, hogy vettem a bátorságot, és telefonáltam Dubuque rendőrségére. Amit Mashkin állít, szóról szóra igaz. Ez a Reynolds valóban eltűnt. Semmi nyoma. Olyan, mint a Marie Celeste esete, tányérok az asztalon, kihúzott komódfiók, égő lámpák, bekapcsolt rádió. Ha ez valami földöntúli rablási eset, nos, hasonlóról még sohasem hallottam. Az ilyesmi rendszerint csak pár óráig tart, nem? Ez viszont már egy héten is túl van.

- A Travis Walton-ügy a hetvenes években, Arizonában, megvan, hetvenötben, az öt napig tartott. Ráadásul az nyilvánvaló csalás volt, hadd tegyem hozzá.

Könyveimben több fejezetet szenteltem annak az alaknak. A fickó valami kormányzati szerződéses megbízatást vállalt egy Turkey Springs nevű hely közelében. Úgy emlékszem, egy erdőrész ritkításáról volt szó. A csapat lemaradt a munkával, és a szerződés fölbontásával fenyegetett, ha nem végzik el idejében. Egyébként minden bizonyítékot megszereztem az üggyel kapcsolatban. Ráadásul Mike Rogers, a munkacsapat főnöke, elismerte, hogy eltűnése előtt pár héttel látta az akkor legnevezetesebb ufóműsort. Amikor Travis Walton eltűnt, az ufókat Turkey Springs közvetlen közelében észlelték. Az utána való nyomozás nem csak a Rogers csapat késedelmére borított fátylat, de még azt is elnézték nekik, hogy nem akartak visszamenni arra a területre, később pedig meghosszabbították a határidejüket. Végül így aztán csak elvégezték a munkát. A csapat tehát dolgozott, függetlenül a félelemtől, hogy esetleg egy repülő csészealjra hurcolják őket.

- Tényleg, emlékszem, mit írtál erről a könyveidben - mondta MacKenzie. - De a fenébe, ember, mi köze van annak ehhez az esethez?

- Csak egy eset korábbról, hosszabb távú eltűnéssel. - Scarborough lassan hátradőlt, és kiitta bora maradékát. - Attól tartok, azt deríted majd ki, hogy Mr. Reynolds más, és nem ufóemberrablás következtében tűnt el. Meglehet, csak egy magányos fickó, aki így próbálja magára terelni a figyelmet. Egész csomó lehetőség kínálkozik, Mac. Engem inkább az bosszant, hogy amikor egy ilyen alaknak nyoma vész, minden ember közül te kiabálod a leghangosabban: „Talán egy ufótányér szedte föl és ragadta magával, mondjuk, a Plútóra!” Attól félek, Mac, hogy magad is egyre hiszékenyebbé válsz. Emlékszel, mit mondott erről Francis Bacon? „A hiszékeny ember végső soron csaló!”

MacKenzie elvigyorodott.

- Szóval hazugnak nevezel, barátom?

- Nem, nem, nem. Azt hiszem, Bacon szerint, ha az ember mindent bevesz, amit lelkesedéssel hallgat, akkor hasonló lendülettel tálalhat elő mindenféle valótlanságokat is. Mint értelmes lényeknek, kötelességünk felülvizsgálni tapasztalatainkat és benyomásainkat, elemeznünk kell állásfoglalásainkat. Az egekre, ember, ezt már a Kék könyv idején is megbeszéltük. Sőt ha jól emlékszem, éppen te kapartad elő azt az idézetet.

MacKenzie egy kicsit elszontyolodott.

- Hát, igen. Most már emlékszem. Bocs’, Ev, hogy ezzel fölcukkoltalak. Úgy látszik, kissé elhamarkodottan vetem magam a téma után. Talán csak valamivel több mozgásra, több izgalomra vágyom. - A nagydarab férfi megmarkolászta bozontos bajuszát. - De tényleg, Ev. Kérlek, nézd kissé nyíltabban a dolgot. Itt valami disznóság zajlik. Azért adtam oda azt a levelet, mert őszintén foglalkoztat. És olyasmi ez, amiben a segítségemre lehetsz.

- Mégis, miben?

MacKenzie körülpillantott a félhomályba burkolózó éttermen, mintha azt figyelné, nem hallgatózik-e valaki. Az asztalra könyökölt, és bizalmasan lehalkította a hangját.

- Éppen akadt egy kis szabadidőd. Gyere el velem Iowába. Idézzük vissza a hatvanas éveket! Gyere, végezzünk együtt még egy szenzációs földerítést. Legföljebb találsz valami táplálékot a nagy cáfológépezeted számára. És ki tudja, mi mindenre bukkanhatunk még? Kukkantsunk bele ezekbe a sztorikba! Mi történt a Higsdon-farmon? Mi ez a Reynolds-ügy?

- Te jó Isten! Pont úgy beszélsz, mint a lányom.

- Lehet. És, apropó, Kansasben is körül kéne nézned. - MacKenzie szemében acélos fény villant. - Rajta, ember! Dolgozzunk ismét együtt. Menjünk ki a terepre és ássunk elő valami mocskot, még mielőtt túl öregek lennénk hozzá. Egy-két fejre rá kellene koppintani, és egynémely titkokról is leránthatnánk a leplet. Egy hét az egész, Ev! Csak ennyit kérek. Szeretném, ha úgy lenne megint, mint a régi szép időkben!

Scarborough bólogatott.

- Azok tényleg jó idők voltak. Minden valahogy … szóval, azt hiszem, igazat mond a közhely: akkor minden egyszerűbbnek tűnt.

A termetes kapitány egészen földerült.

- Akkor hát, megteszed? Megpróbálsz kiszedni Dolan ezredesből, amit csak lehet, aztán eljössz hozzám, és együtt körülnézünk. EV, még mindig te vagy a legjobb! Legalábbis sokáig az voltál. Szükségem van rád!

Scarborough elgondolkodva szívta a fogát. Tényleg jót tenne talán, ha kicsit kiruccanna a terepre. Mac is jól látja a dolgot: itt van ez a pár szabad nap. Akár alkotói szabadságnak is tekinthetné. Hadd pezsdüljön föl ismét a vére! A játék beindult, Watson, gyerünk … valahogy így.

Hanem gondolatai hamar kemény akadályba ütköztek.

Ha elfogadja barátja meghívását, annak elismerésével fenyeget, hogy minden, ami mellett a Kék könyv ideje óta kiállt, amit könyveiben leírt és számtalan előadásán hangoztatott, esetleg még téves is lehet! Mintha dr. Everett Scarborough egyszer csak világgá kiáltaná: „Hahó, talán mégiscsak van valami suskus!

És mi van, ha itt kószálnak azok a repülő csészealjak, bennük a kis zöld emberkékkel?” Neeem, ez a dolog sehogy sem megy. Túlságosan nagy a tét!

- Sajnálom, Mac. Jól van, megnézem azokat az ellentmondásokat, diszkréten. De a pályámnak ezen , a szintjén, amit már elértem, egyszerűen nem köphetek a saját asztalomra. Legalábbis nem pár szedett-vedett ténymorzsa vagy éppen a széllelbélelt lányom „tapasztalatai” alapján. Vagy éppen arra támaszkodva, amit egy részmunkaidős ufókergető gagyog, aki minden jel szerint egészidős holdkóros. - Ezzel odanyújtotta barátjának a levelet. MacKenzie ökle lesújtott az asztalra.

- Te kaporszakállú Krisztus, mi a fene esett beléd, Everett Scarborough? - szűrte összecsikorduló fogakkal.

Scarborough feszengve figyelte, amint néhány vendég és egyik pincér asztaluk felé fordul, kíváncsian a zaj forrására.

- Ne olyan hangosan, Mac!

- Olyan hangosan ordítok, ahogy csak nekem tetszik! És mindenkinek kikiáltom, hogy az az Everett Scarborough, akit ismertem - halott! Az, aki valaha nyílt és éles eszű volt, aki az igazságot és a tényeket egy vadász ösztönével és tehetségével hajszolta, nincs többé! És mi maradt belőle? Megmondom neked, mi! Egy dagadt, beszűkült agyú kormánylakáj! Egy szarházi strucc, fejével a homokban és ezerdolláros bankókkal a segge lyukában. Hírnév, szerencse, te jó Isten, te ezeket hajkurászod, Ev, nem az igazságot! Eladtad magad, ember! Nem gondoltam, hogy meg kell érnem ezt a napot, végképp eladtad magadat!

A nagydarab ember vöröslő képpel fölállt, és szalvétáját lecsapta az asztalra. Scarborough olyan bénultságot, fájdalmat és sértődöttséget érzett, hogy elakadt a szava. Nem válaszolt semmit.

- Nem hinném, hogy maradt még valami megbeszélnivalónk, dr. Scarborough, uram! - bömbölte Mac. - Jó éjszakát!

Ezzel az idősebbik férfi kivonult a teremből.

A sokk hatása alatt Everett Scarborough csak tehetetlenül ült a helyén, és némán pislogott. Hát az egész univerzum az ő fejére omlik? Csupán azért, mert másokétól eltérő nézeteket vall? Egy mániákus orvlövész, a saját lánya, most pedig egyik legjobb barátja - mindnyájan őrá emelik a fegyverüket?

Végül is, hol a fenében lehet a hiba?

Egy pincér közeledett hozzá tétován.

- Minden rendben van, uram? Nem, egyáltalán nem volt rendben, de Scarborough megnyugtatta: nincs semmi baja.

- Ebben az esetben, uram - ezzel előhúzott egy számokkal és krikszkrakszokkal telefirkált hosszú kutyanyelvet -, parancsoljon, a számlája.

Scarborough fölsóhajtott.

- Mondja, miért nem ír hozzá még egy pohárral? Egy Glenlivet whiskyt, duplát. Rendeset.

A pincér bólintott.

- Ahogy óhajtja, uram. Scarborough előhúzta hitelkártyáját, és tétova tekintettel bámult domború betűire.